A mérai zenészek
Tíz éves voltam, amikor először elkerültem Erdélybe, a kalotaszegi Méra községbe 1963 karácsonyán. Édesanyám Borbély Jolán és nevelőapám Martin György az ünnepek alatt a korábbi években megkezdett népzenei és néptánc gyűjtést szerették volna tovább folytatni. Filmfelvevő géppel, magnetofonnal, fényképezőgéppel felszerelkezve érkeztünk Kolozsvárra, majd onnan az első hajnali vonattal Mérába. Szüleim falusi barátai egyben a néprajzi gyűjtések "addatközlői" - a Tótszegi és a Varga család voltak vendéklátóink. Olyan szeretettel és örömmel fogadtak, hogy úgy éreztem mintha rég nem látott vidéki rokonokhoz érkeztünk volna Karácsonyt ünnepelni. Most is jó felidézni azt a szeretetteljes hangulatot, ahogyan ez a két társaság örült egymásnak. Mint egy nagy család, együtt ültünk az asztalnál mikor az ablak alatt megszólalt a zene. A cigányok jöttek köszönteni ahogy szokás. Az öreg Árus és Bandája. Elmondták a Karácsonyi köszöntőt, cserébe pálinkával, süteménnyel kínálták őket. Házról-házra jártak mint ahogy más kántáló csoportok is a faluban aznap este, de szívesen maradtak egy kicsit beszélgetni, muzsikálni. Én akkor döbbentem rá, hogy ez a zene az amit otthon Budapesten már hallottam magnór és amit annyira szerettem. Hogy ennek a zenének van arca és ezt a zenét emberek játszák. Tinka otthon már tanított táncolni, és amikor a zenekar legényest húzott, fel kellett álnom, hogy megmutassam a tudományomat. Árus Feri erre eldobta a bőgőt és ő is nekifogott táncolni. A szilaj zenére püfölni kezdte a csizmaszárát, úgy szólt mint a géppuska. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy valamikor én is zenész leszek, de ez az este, ez az élmény végérvényesen odakötött Kalotaszeghez, a tánchoz és a zenéhez. Ezután ha a Méra fiúkkal engem is meglátott, hogy megérkeztünk a tánchoz, az öreg Árus mindig a legényesre fordította a muzsikát. Mindenkinek tudta a faluban melyik a legkedvesebb nóta, csárdása vagy legényese. Muzsikája sokak életét vegigkísérte a keresztelőtől a koporsóig. Mikor meghalt a mérai fiatalok vitték ki a vállukon a temetőbe. A barátságot melyet a szüleim kötöttek Méraban, mi is tovább örökültük; a fiam itt tanult zenélni, s a mérai templomban konfirmált. Itt kereszteltük meg a lányunkat is és lettünk a gyerekkori barátokkal most már keresztkomák. A régi mérai zenekarból Tóni Rudi Kormos muzsikált Neti Sanyi bácsi mellet a keresztelőben amit titokban, a hatóságok elől rejtőzködve tartottunk meg Hangya Józsi bácsiék házánál. Rudi követte elsőként az öreg árust a temetőben és meghalt Árus Feri is, aki nemcsak engem, hanem később sok más budapesti fiatalt is megtanított a legényesre. ő volt a régiek közül aki eljuthatott zenészként, táncosként Neti Sanyi zenekarával Hollandiába, ahol azt énekelte lemezre: "Erdélyország az én hazám nem Német" Végül elment Árus Béla is, aki utolsó éveiben oly szívesen gyűjtötte maga köre lakásán a kalotaszegi zenét tanuló budapesti és külföldi fiatalokat. Két éve még a "fiúkkal" együtt vállalta el a juhmérésben való zenélést. A régi zenekarból már senki sincs életben, de a méraiak ma is szívesen emlegetik, milyen szépen hallszódott este a hegyről az Árusok muzsikája mikor az öreg Feri bácsi a fiaival gyakorolt.
Éri Péter Muzsikás együttes, Budapest
|
